A fényfüzér

1998

Szükségét érezte egy képzeletbeli füldugónak. A fehér fagyba dermedt erdő neszei előhozták a régi, keserű emlékeket, amikor még kicsi volt, elesett és védtelen. Eltolta. Messzire. Nem illett egy SFOR-os katonához. A külszolgálatnak szaga volt. Fagy, vér, megrökönyödés és mindenféle komplexusokból lecsapódó verejték. Ezeket helyén kezelte, de a hangok… Többet hallott, tágabb hangfrekvenciát, mint az átlagember. Most nem érezte áldásnak.

A korábbi langyos időben a megolvadt hólé elúsztatta az aknákat a feltárt és körbe kerített területekről. Talán egy erdei állat…, hinni akarta, hogy egy állat és nem egy ember és főleg nem egy gyermek lépett aknára a békefenntartó tábor mögötti erdőben.

Nem illett a fagyba a robbanás forrósága. Ez nem az a jóleső kétértelműség, amiben az élet nagy igazságai mutatkoznak meg.

A nagy bummra válaszolt a természet. Faágak reccsenése, őzsikoly, varjúkárogás, majd a pusztítás csendje. Felébresztette a kódolt félelmet. Utálta ezt az érzést, mert attól tartott, egyszer elhiszi magáról, hogy gyáva. Mert először félt, rettegett, hogy eltűnik a boldogság, pedig már annyira közel merészkedett hozzá. Átölelhette, az övének tudhatta. A boldogságnak már volt illata, íze, látványa… Személye! Barna, türkíz, és kreolbarna színe. Vele elveszítette a talajt a lába alól, lebegett.

Az együtt szó értelmet nyert.

A fülére szorította a tenyerét. Visszarohant a körletbe. A pléh barakkban meleg fogadta és jellegzetes katonabűz. Felmászott az emeletes ágy felső részére. Bámulta a múló perceket az órán. Az otthoniakra gondolt, ahogy körbeállják a karácsonyfát, gyertyafényes asztalnál ünneplőbe öltözött lélekkel kanalazzák a halászlevet, majszolják a bejglit, és csak a szentestén játszott dallamokra fut a fény a felöltöztetett fenyőfán.

A távolság olykor távolság marad. Hideg, fagyos, mint a délszláv éjszaka.

De kibírja, vállalta.

Mindjárt éjfél.

Úgy vert a szíve, mint kisfiú korában a Mikulás és a Jézuska ajándékára várva. Távol a szeretteitől az éjfélek hozták el a karácsonyt a barakkba. Nála naponként gyulladtak fel az égők egy kis dobozból. A legnagyobb kincséből. Két kezébe fogta, mint valami szentséget. Huszonnégy kis rekesz. A kedvese készítette. Neki. Minden milliméterében benne foglaltatott a boldogság forrása. Nem érdekelte, mennyire giccsesek a gondolatai, az érzései. A szerelemben semmi sem lehet elég giccses és érzelmes.

Egész nap erre a percre várt.

Az óra elütötte az éjfélt. A forróság végigszaladt a testén. Új nap kezdődött. Naponta csak egy rekeszt nyitott ki. Füzérre ültette a boldogságot ezekkel a pillanatokkal.

Megszentelt idő. A biztonság melege.

Kibontotta az apró csomagot. Egy ankh kereszt – nem szenvedő Krisztus kereszt, hanem az élet szimbóluma - csillant fel a gondosan hajtogatott papíron, rajta ragyogó, fénylő szavak:

Az élet Veled teljes.

Boldog karácsonyt, Szerelmem!

Írta Bíró-Czakó Andrea 2024.11.13-án.