Csipkelovag 

B. Czakó Andrea

Csipkelovag

Valóságon alapuló novella

Megemlékezés egy szerető férfi szemével Pfiffner Paulináról, aki Ligeti Kálmán néven harcolt az 1848-49-es szabadságharcban.

1853. szeptember 29.

Az ablak mögött felébred a szél zúgása, a fa ágait nekicsapja az üvegnek. Nedves csíkokat fest rá a tehetetlenség.

Paulina nyöszörög a betegágyon, lesoványodott keze szíve felett pihen, már nem tépi a kötést. Tormássy Lajos, Békés megye főorvosa fölé hajol, hideg ujjainak érintése jólesik a lázas fiatal nőnek. A gyógyításra felesküdött kéz keresi a pulzust, a gyér életjelet.

Sötétedik, meggyújtom a gyertyát, fényénél megmutatkozik az orvos beletörődése a megmásíthatatlanba. Paulina bőrén átviláglik a mennyország kegyelme.

Nézem a lányt, ki sose akarta a szívemet, csak a férfilétemet vágyta. Irigyen, haragosan. Hányszor vetült szép szeme zsinóros mentémre, kék nadrágomra, sárga szattyánbőr csizmámra a mezőhegyesi ménesbirtokon, mikor apját, Pfiffner Félix főhadnagyot üdvözöltem házuk előtt elhaladva.

Szemtanúja voltam, ahogy a kis Lina folyton levált a lányok társaságától, mert bennünket, fiúkat követett. Egyetlen alkalmat sem hagyott ki, ha adódott célba lőni, vadászni és leginkább lovagolni. Ha napsütés makulával szórta tele arcát, akkor is hajdonfőtt vágtatott.

Régen, mikor ürgeöntéskor lábát rabul ejtette a fű között megbúvó üreg, a kislányok kikacagták, a fiúk pedig gratuláltak az első küzdelemben esett harci sérüléséhez. Ott akkor kibicsaklott a bokája, vagy az élete. Ki tudja? Kéznél voltam, örültem, hogy végre megölelhetem izmos csöpp testét, ki is sírtam egy apró csókot segítségnyújtásomért cserébe.

Később elkerültem a kolozsvári kollégiumba, onnan jártam alkalomadtán haza apám hívására a főparancsnoki vadászatokra. Olyankor Lina rendszerint férfiruhába bújt és velünk, fiúkkal űzte a vadakat. Nemegyszer hittük első látásra fiúnak, alaposan becsapott bennünket. Vadászat utána rendszerint fáradtan heveredtünk le az erdélyi medvebőrre a kandalló hajladozó lángnyelvei előtt. A legidősebb beszélt, Lina a legfiatalabbak egyikeként fülelt a magyarok dicső múltjának elbeszéléseire. Míg hallgatta a regéket, Rákóczi vezérlőfejedelemnek, Szent László királynak, Árpád vezérnek büszke dolmányába bújt, párduckacagányt terített félvállára, a férfi szerepet próbálta magára. Hamarosan én lettem a történetek elregélője. A kis Lina unszolt, mesélj János, regélj még, kérlelte, mire csak mondtam és mondtam, mert élveztem, hogy rám figyel, és közben láthattam kedves orcáját. Mesélj anyám helyett, apám elmegy Lengyelországba, nem akarok vele tartani! Az engedetlenség mögött az elmúlás tagadása állt, a korán elveszített lengyel származású édesanya felett érzett fájdalom. Maradj hát, csitítottam, a nővéred, Krisztina bizonyosan befogad. De jó neked, János, hogy férfinak születtél, hallatta sokszor. Bizony jó, feleltem, addig jó, míg te vagy a leány.

Nyári orgona ágai hajoltak a szélrózsa minden irányába, tarkalepkék színes virágokként ültek a levélhajtásokban. Lekaszált fű párája éledt a leszálló éjben. Elhatározással érkeztem a Pfiffner háziestélyre: hej, ma este csókkal pecsételem le az ajkát! Paulina nyúlánk, izmos szép termete, szelíd tekintete sok legény szívét epesztette. Eggyel se törődött, nekem se engedte megfogni magát négy éves kora óta. Azért is félrehívtam, s mielőtt kiértünk a nagyteremből, habos szoknyájában haragosan megperdült, arca ádáz oroszlánéra hasonlított. Ekkor már én is meghallottam, ahogy a meghívott tiszteletbeli bécsi orvos csúf szavakkal illette a magyart, mint népet. Hiába húztam a felbőszült lány kezét, az csak ment a haragja után és nyilvánosan tette helyre a nemzetünket szapulót. Lett nagy csinnadratta, az apa kitessékelte leányát a saját kastélyából. A karomba menekült, csókom feledtette megalázottságát. Bár te lehetnék, szakadt ki belőle. Elmegyek, jelentettem be a legrosszabbkor. Hová? Ijedelem osont ábrázatára, mely aznap igen sok színeváltozást mutatott. Őfelségét szolgálni a bécsi légióba, húztam ki magam. Vigyél magaddal, kérte. Nem lehet. Hadd gyűjtsek vagyont, aztán érted jövök, elviszlek, elveszlek. Nem értesz, eresztette le fejét, elszakította kezét az enyémtől, elszaladt, s olyan távolra húzódott, hogy többé nem értem el. Évekre szaladt el tőlem. Krisztina nővérétől hallottam híreket felőle. Panasz panaszt követett a húgra, aki rakoncátlanabb, mint egy elfajzott vadló. Alig tizenöt esztendősen színésznőnek állt egy nevenincs társulathoz, majd a Nemzetiben próbálta ki magát. Nem tudta tán, hogyan érvényesítse nőiességét, ezért nadrágot húzott, és próbálkozásainak új helyszínt választott. Az apa hitte, a szeretet jó felé vezet, ezért támogatta Félix főhadnagy lányát lázongásában. Maga vitte Erdélybe a társulattal, mondván, hátha hamarabb menekül a bajból. Szegény ember taktikája mégsem vált be.

Vihar támadt Pest-Budán, a szabadságharc forgószele eltáncolt Bécsbe, vele lejtett a fi ruhába bújt színésznő is katonásdit játszani. Akkoriban a toborzó bizottság vizsgálat nélkül akárkit felavatott, csak kérnie kellett a felvételt. Szakasztott mása Paulinának a kaszárnya étkezőjében érkezett velem szembe, lógott karcsú testén a zsinóros mente. Ligeti Kálmán, mutatkozott be. Egyenes tartása nem engedte lesütni arcát előttem, hittel nézett a szemembe. Te, János, ha szeretsz, megőrzöd titkomat. Alig egy év múltán a hon vihara borzolta tekintetét, tükre lett az enyémnek. A tavaszi forradalom '49-ben vérbe fordult. Hátrahagytuk az idegen laktanyát, a mienkért álltunk be a sorba: a magyarságért harcolni. Olvastuk a '48-as törvénytervezetet, tudtunk, hogy a nemzet egységben akar valamit elérni vérrel, és fájdalommal. De csak így, az évek távolából látom, nemzetállamunk születésére fájt a szívünk, de arra akkor még egyetlen javaslatot vagy kérést sem olvashattunk. A nemes urak nézetei mozgattak bennünket, húzták ránk a huszár ruhát, adott fegyvert a kezünkbe embert ölni, s magunkat kivéreztetni. Kálmán mondta esténként a tábortűznél, nem lesz itt béke, csak a halálban. A Vilmos-huszárok között egyedüliként őriztem titkát, hogy a mi Kálmánunk egy csipkelovag. Nem értettem, miért nem elég markotányos nőként kivenni részét a csatamezőn, pálinkásbutéliákkal az ölében? Saját nemében, mint a szomszédos vadászezred hadnagya, ki jegyben járt a kapitányával, vagy akár a szépséges losonci testvérpár is nőként, s nem férfinak öltözve mutatkozott a hadseregben.

'49 februárjában Erdélyben küzdöttünk a magyar szabadságért, mi Bem Józseffel Szász-Budak felől támadtunk, Tóth Ágoston alezredes a hadával Désről érkezett. Urban elővédjét kiűztük Besztercéről, mert az hiába várta Malkowsky segítségét. Borgó előtt lövegharcot vívtunk. Tettük a dolgunkat, parancsot teljesítettünk, így emberfej fölé nem néztünk. Ligeti Kálmán Pisken még érdemeket gyűjtött be, én újabb sérülést. Semmi komolyat, csak karcolásokat, ő pedig sopánkodott sima bőrén, ép csontjain. Aztán a dicsőségtől megittasulva sebezhetetlennek hitte magát, és figyelmetlenségből, esetleg valami más okból a puskagolyó átszakította egyenruháját. A lövedék nem mérlegelte, hogy alatta női vagy férfi testbe fúródik. A csata hevének hasisa tobzódott a véremben, elkábított. S amint Kálmán kidőlt, szemem sarkából észrevettem, ezért azonnal hozzá rohantam. De már Linát, a nőt emeltem karomba, nem a bajtársamat, úgy vittem a kis csipkelovagot az istápolóba. Nyögések közepette is feddőn tekintett rám. Pedig hiába, mert előre láttam, az egész ezred csak eztán fog nagyot csodálkozni. A priccsen nyüszített eleven sebe miatt, de a szeme büszkeségtől szikrázott. Akkor még nem tudta, hogy sérülése súlyosabb, mint amiből egy hét múltán a csatasorba visszaállhat. A hadiorvos és a felcser egyszerre bontotta dolmányát, s összedolgozó kezük megdermedt amint az ing alól melleket leszorító kötést találtak vér-iszamósan. Ligeti Kálmán! Jól átverted a fejünket! Nő vagy te, s nem férfi! Csudájára jártak, Paulina előlük nem tudott hová bújni. Hamarosan átszállították a nagyszebeni hadikórházba. Alattomban azon imádkoztam, hogy felépülésének ideje nyúljon el, hátha időközben véget ér a hadjárat. Májusra felépült, s míg nem voltam mellette, elhatározásra jutott: női mivoltában már nem akart tovább a seregben szolgálni. Szabadon bocsátását kérte, kemény határozottsággal indítványozta akaratát az akkor már Erdélyt megszálló osztrákok tábornokának.

Nem sokkal előtte közmegegyezésből bicének nyilváníttattak, mert nagyobb hasznomat látták, ha egyik településről a másikba szállítok papírokat az üregesre kivájt mankóimban. Paulina szoknyába bújt, azonban feladata mintha reám testálódott volna, személyem két emberré hasadtan élt hosszú hónapokon át. Egyik nap a pesti vámnál fuldoklón panaszkodó koldusként ácsorogtam, másnap délcegen lépcsőztem a debreceni városházáról. Emár a sírban vón féllábbal, mondták a hátam mögött arra, aki után másnap a fiatalasszonyok visszafordultak alaposan szemügyre venni a finom megjelenésű urat.

Paulinát Galíciába kísérte egy járőr az apjához, előttük haladtam, és akkor meg-megsúgtam a népnek, aki idetart, az hős leány. A lengyelek férfiakat megilletően rajongtak a magyar szabadságharcosért. Lina külhoni tartózkodása három évig szolgálta biztonságát mindaddig, míg a magyar vereség után az osztrák megtorló kéz fel nem kutatta. Mikor rátaláltak, Ferenc József önkényesen eltanácsolta Pfiffner Félixet az állásából. Paulina kétségbeesésében levélben fordult hozzám segítségért. Aradon vittem hivatalomat, egyéb ötlet híján az én kérésemre öltött férfiruhát, értük mentem Lengyelországba, és mint apa és két fia utaztunk együtt Pécskára Krisztinához. Ott rajta maradt a nadrág, mert nyugalmazott atyja helyett pénzkeresetre szorult. Nővérének jószívű ügyvéd férje alkalmazásba vette az okos és dolgos Ligeti Kálmánt. Hej, de nehezen bírtam elzárni a szívemet, mégsem járhattam udvarolni egy legénynek! Két titkos találkára futotta a sorstól, két forró ölelésre. Hibát követtünk el, hogy hagytuk magunkat érzelmeinktől vezetni, valaki meglátta váltott csókunkat. A feljelentő szavainak a Bach-huszárok kémei igen megörültek, s hamar üldözőbe vettek bennünket. Szétváltunk, én délnek indultam, Paulina Csanádapáca felé. Üldözőink előbb a nyomomban loholtak. Rohantam a folyó felé, s reméltem, hogy Lina időt nyer. Fegyverüket töltötték, a harmadik lövedék szakította át a vállamat. De ekkor már elértem a folyópartot, és a következő puskagolyó elől a Marosba ugrottam. Az ár a víz alatt sebesen sodort, mire követőim beértek, vérfoltosra festett vízfelszínen kívül egyebet nem láttak. Aztán a vízmederben belekapaszkodtam egy kósza fagyökérbe, s míg bírtam, lent tartottam magam. De bár felszínre buktam volna, s hírül vitték volna, hogy élek! Vagy akár az osztrák talpnyalókat lekötötte volna az engem való üldözés. Később kiderítettem, Csanádapáca alatt találtak rá Linára, elfogták és Gyulán a csendőrlaktanyába vitték. Sebesülésem levett a lábamról, de akarattal talpra álltam. Hallottam, a csipkelovagomat magánzárkában tartják fogva, mint a bűnözők legalját. Hát mekkora lehet a vétke egy lánynak, ki férfiként akarta védeni a saját hazáját, aki kész volt életét áldozni a magyar nemzetért? Hogyan juthatnék be hozzá? A tizedik napon asszonyi gúnyában a laktanya körül somfordáltam, egy paraszt ember sűrű hátratekintgetése felkeltette a figyelmemet. Túlzásnak találtam a meggörbült hátát. Felém tartott. Két pillanatra elidőztünk egymás tekintetén. Krisztina férje volt az, felismerte ábrázatomat a főkötő alatt. János, te élsz, szaladt ki száján a rácsodálkozás. Tudtommal a kísértetek nem tudnak nadrágot szoknyára váltani, feleltem örömömben. Egyre sápadt, fejét ingatta, késő, már késő. Beszélj ember, szóltam rá. Pisztolyt csempésztem be neki, azt hitte, meghaltál, követni akart oda is. Már én is sápadtam. Eszemet vesztve rohantam Lina börtönének kapujába, akkor hozták ki hordágyon, mellén a ruhát vér itatta át, még lélegzett, de hiába hajoltam fölé, nem ismert fel. Szíven akarta lőni magát, hiszen ott fájt neki a legjobban, de lentebb sikerült a bordák közé, mondták egymásnak az őrök. Hova vigyük, kérdezték. Békéscsabára a megyei kórházba, érkezett a felelet. Felrakták a szekérre, sokan álltuk körbe, egyedül csak az én szívem szakadt bele. Krisztina kivett egy szobát a városban, naponta látogatta kínszenvedő húgát. Rendszerint a kórházból a bérszoba felé tartó út közepén vártam rá. Reményből állt a táplálékom. Hitből az italom. Szeptember 26-án lehunyta szemét, elaludt, de a szíve tovább vert. Tormássy Lajos főorvos azt mondta, még sosem találkozott ily hosszú szenvedéssel lőtt mellkasi sérültnél. Vajon mi éltette? János, szólt Krisztina, téged vár, az első napon elárultam, hogy életben vagy, de addig nem hiszi, míg nem lát. Utánad akart halni. Holnaptól helyettem menj be hozzá.

Három napon át jártam az elkülönített kórterembe. Lina színes egyéniségétől elütött a helyiség sivár berendezése, taszító fehérsége. A főorvos számolta a pulzust, elengedte a haldokló csuklóját, fejet hajtott az ágy mellett. Hőstől búcsúzott. Kiment a szobából. Levettem Krisztina kendőjét a fejemről, Lina arcához toltam a sajátomat, így pihentem át vele a halál kapujába. Mielőtt átlépte, még utoljára eszméletére tért. Amikor szelíd szépségű orcáját felém fordította, azt hihette, odaátra érkezett meg. Milyen szép a halál, jövök hozzád, János, ugyanolyan hős vagyok, mint Te! Mondta, aztán lehunyta szemét. Ajkammal fogadtam be utolsó sóhaját. Evvel a csókkal a számon hagytam el a hazámat, és a tudattal, hogy az egyetlen szerelmemnek csalódást okozok odaát a másvilágon, mert nem várok rá, ahogyan ő hitte. Közös a csalódásunk, hiszen Lina utolsó szava ugyan férfinak szólt, de annak a férfinak, amilyen lenni akart, s nem annak, akit szeretni.

***

1888. augusztus 27.

Harminchat évvel később tértem vissza Amerikából. Gyulán az első utam a sírjához vezetett. Nem találtam. Krisztina gyermekei nem szolgáltak felvilágosítással, hogy dicső emlékű nagynénjük sírhalmát hol találhatom. A rendőrség irattárából előkerült kopott feljegyzések alapján derítettem ki, hogy halála napján a város prépostját utasították szigorú rendőri paranccsal, hogy éjjel a temető árkának szélére hantolja el. A parancs mellett őrizték Tormássy főorvos boncolási jegyzőkönyvét, amiben jellemrajzot is adott Lináról: "Pfiffner Paulina 27 éves, nyúlánk, magas, ritka szép egyenes termetű izmos, erős testalkotású, több évek óta Ligeti Kálmán álnév alatt férfiruhában járó, szép műveltségű..."

A Pfiffner leszármazottakkal gyűjtést indítottunk síremlék felállításra, két év múlva a Szentháromság temetőben hőshöz méltón helyezték sírba, díszes emlékkövet emeltek fölé...

Azóta örökvérző szívemet körbezárja a békés emlékezés.