Fekete félelem   részlet

1782.augusztus 24.

A természet kiszámíthatatlan. Az emberi természet még attól is kiszámíthatatlanabb.

Amiről itt szólni kívánok, arról egész életemben nem tettem említést. Hangos szóval ki nem mondtam. Most se vagyok képes rá. Néma sorokba írom le. Ha valaha szerettem volna beszélni róla, nem találtam megfelelő érzelmi színezetet, ami visszaadná a valóságot. Erről a szavak bemocskolnak, úgy ahogy az áldozatok vére szennyezte be a kemencei vérpadot. Lajos vallomása se tudta beismertetni velem, hogy az emberevő cigányok kivégzésének szemtanúja voltam és még attól is rosszabb. Máig küzdöttem, hogy elfelejtsem, kitöröljem életem lapjairól, mint egy elrontott mondatot.

Most kijelentem: ismerem a piszkot, ami Lajost halálba üldözte.

Gergellyel ifjonti beavatásnak hittük, tűrőképességünk próbájának. Végül csapássá vált. Csitári barátom mellett több gyengébb idegzetű szemtanú veszítette el ép eszét, és rajtam kívül bizonyosan akadtak még némasággal védekezők. A szavak hiánya talán meg-nemtörténtté változtatja a rettenetet.

A pozsonyi Kollégiumban az utolsó sikeres vizsgák letétele után Csitári Gergely kollégista társammal és egyben barátommal megterveztük az utolsó szabad nyarunkat. Eldöntöttük, hogy az első felében Gergely próbálja ki a pozsonyi, vagyis a nagyvárosi életet, a másodikban én időzök a Csitári zsellércsaládnál, Honton, hogy összevessük, a vidéki vagy a városi iskolákban jobb tanítani, és egyáltalán alkalmasak vagyunk-e a tanári mesterségre.

Július közepén érkeztünk a felbolydult településre. Úgy tűnt, a nyári forróság kiszívta a jobbágyok és zsellérek együttérzését, mintha a jóság hordozója a víz lenne. A Csitári ház hosszan nyúlt el a Börzsöny délről rávetülő árnyékában. Gergely gyakran mesélt az Ipoly körüli lápfoltokról, a hosszú ágú füzekből font búvóhelyekről, a meglesett tarajos gőtékről, a mocsárokkal közrefogott tavak tündérrózsáiról. Nedves rétek helyett kiszáradt mezőn csatangoltunk, és porszagú nyárosokban. A kócsagok, gémek és a legtöbb madár elhagyta a vidéket, pedig oda gyakorta tértek vissza fekete gólyapárok. Nem láttam addig fekete gólyát, akkor is alaposan megvárattak. Honton tartózkodásom alatt a kivégzés reggelén jelentek meg, fekete szárnyaikkal keringtek a település felett. Eltakarták a napot, szárnyuk egyetlen árnyéka befedett egy-egy házat. Sötétre maszatolta, mint a halál az elítéltet.

Azon a nyáron a Duna vízszintje alászállt, Pozsonyban a folyómedren át lehetett szekerezni. Az előző csapadéktalan évek még szárazabbat hoztak. Újabb száraz évet nyögtünk. Hét bő vizű esztendőt hét aszályos követett. 1775-ben a Duna vize Bécstől lefelé teljes hosszában befagyott. Hónapokig maradt a fagy, néhol méternél vastagabb jeget dermesztett a folyók és tavak hátára, még az Ipoly mentén is. Emlékszem arra az utolsó vizes februárra. Az olvadás hirtelen történt, a hatalmas mennyiségű hó és jég egyszerre olvadt folyékonnyá, a jégtömbök egymásra tolultak, elzárták a folyást, a megrekedt folyók elárasztották a településeket. Az éltető víz még utoljára megmutatkozott, aztán senki se sejtette, hogy évekre el fog bújni a föld mélyén az erekben, a pokol forró víztárolóiba. De előtte, az ár idején a Dunának és mellékfolyóinak vízszintje hatalmasra duzzadt, az egész ország vízben állt. Pozsony hegyei hajóknak tetszőn úsztak egy végeláthatatlan tengeren. A folyam még utoljára tisztára mosta a világot, hogy utána az embereknek legyen mit minél jobban bemocskolniuk. Ahhoz az ezerhétszázhetvenötös árvízhez mérhetőt legközelebb ezernyolcszázharmincnyolcban éltem meg.

Az olvadás napjától számítva a föld szomjas gyomra hét év alatt folyamatosan elszívta a felszíni vizeket. Akadt ennek a nagy szárazságnak előnye is, a folyóparti községek lakói lovas kocsikkal járhattak át a túlpartra Pozsonyba. Megspórolták a hídvámot.

Magam nem láttam, de az a szóbeszéd járta, hogy a Kis-Duna vize néhol egy az egyben eltűnt, kérges földfelszínt maradt a helyén.

A hetedik évre a kiszáradást megsínylette növény, állat és ember. Az élelmiszer árak az egekbe szöktek, a minőség romlott, sokasodtak az éhes szájak. Az újmagyarok - bár akkoriban még cigánynak neveztük őket - azt hitték, eztán mindig így lesz. Torkuk szomja állandósult. Mivel ciklikusan tért vissza a szárazság, elképzelhetetlenné vált számukra, hogy eljöhet az idő, amikor a Duna, az Ipoly, és a Vág ismét átitatja nedvével a földeket.

Pedig jött, már egy évre rá, de az éhség a türelmet emészti fel elsőként. A pillanatnyi megélhetés lett a túlélés záloga. Emlékszem, édesanyám drasztikusan csökkentette az asztalra helyezett étel mennyiségét. Beosztotta. Beosztásra pedig csak az képes, aki ellát a holnapig. Aki nem érti a jövő fogalmát, az a mából sajtolja ki az utolsó cseppet.

Mindezt így, csak utólag írhatom le. Akkor tizennyolc esztendősen nem érdekeltek az okozatok, főként nem a gyomorforgató következmények láttán. Gyűlölet és megvetés tombolt bennünk, undorodtam sokadmagammal együtt.

1782. augusztus 24. a legmeghatározóbb dátum számomra és szeretteim számára. Néha mérföldkő kerül utunkba, ami megválasztja hivatásunkat. Célt tűz elénk.

Az utolsó percben tettem le a befejező vizsgáimat a pozsonyi Jezsuita Kollégiumban. Tanév végén II. József bezáratta az intézményt, később jogi kar létesült benne. Mint írtam, tanári pályára készültem, de hirtelen a jog felé fordultam, pontosan úgy, ahogy a kollégium épületének feladata változott meg. A nagyszombati egyetemen kötöttem ki, ami lassan száz éve örvendett a jogászképzés központjának.

De nagyon előreszaladtam! Elöljáróban a tisztánlátásért szeretném tolmácsolni benyomásaimat a vidéki életről. Nagyvárosi kollégistaként a változó világ lendületét felvettem, megszoktam és már fel se tűnt, hogy emberek tömegei még nem értek el a középkori ember és a fejlődő felvilágosult ember életmódjának küszöbéig. Szoros napi időbeosztásban teltek napjaim. Pontban hatkor keltem, hétkor reggeliztem, nyolcra tanórára mentem. Édesapámtól a kollégium első esztendejében ezüstórát kaptam. Mellénygombra csíptethető, fehér számlapos, ezüstláncos órát. Birtoklásával beléptem a modern ifjak táborába, az úgymond "ketyegő haladásba". Kevesen beszélnek a két időfelfogás egymás mellett éléséről, és a természet szerinti időmérték kiszorulásáról. Pedig generációk és népcsoportok összetűzését okozta. Ahogy az óra tulajdonosává váltam, abban a pillanatban átléptem a két világ választóvonalát. Attól fogva minden napomat az óra mutatta idő határozta meg. Ma már sem én, sem a többi városi polgár, arisztokrata, kapitalista mágnás, gyári munkás és földművelő paraszt nem tudná elképzelni a mindennapokat nélküle.

Idősebb Csitári Gergely a hosszú estéket gyakorta töltötte a társaságomban Honton.

- Ülj le, és csak ülj itten! - Tolta a sámlit alám a ház mögötti kis kertben. Szót fogadtam, Gergely bátyám hallgatagon élvezte a leszálló estet. Ujjaimmal doboltam a térdemen.

- Ej, lazíts mán! - szólt rám, aztán megszívta tajtékpipáját, félig nyitott szájjal dörmögő nevetést hallatott, ekkor jöttem rá, hogy élvezi zavarodottságomat, ugyanis nem értettem pazarló semmittevését, pedig az aratás kellős közepén jártunk. Nagyon ráért.

- Új vendég jön - közölte.

- Mikor?

- Mikor, mikor! Majd gyün, oszt itt lesz.

Nem értettem. Ha vendég érkezik, illik készülni a fogadására, és ha már levélben megüzente, mert a leendő vendég feltehetőleg levélben küldte értesítését, akkor tudják érkezésének pontos idejét.

Megint dörmögött.

- Hamarább tér be hozzánk a szolgabíró - vetette oda foghegyről.

- Mikor?

- Egy nemes úr tán hozzánk igazítaná az idejét? He, csak nem képzeled? Vérző baj ez! Mondom a fiamnak, a vasútnak sincsen jövője, ha a vonatindulásokat pontos órához kötik! Még mit nem, menetrendhez tartsa magát az ember! - háborodik fel. - Főleg az előkelőségek nem fognak időre menni. Hiszen érettük forog ez a golyóbis!

Mit mondhattam volna, én, aki képes a postakocsi induláshoz igazodni.

- Ez a szolgabíró... - folytatná, de feláll, mert megérkezett a szóban forgó személy, és Csitári már hozzá szól. - Hát, az Isten hozott téged, és te az ördögről hoztál hírt?

- Gergely bátyám! Az ördög lakott kétszáz fattyával együtt Hontban. Mi másról hoznék hírt?

- Na, és mire jutottatok Kemence városházán? Siessetek ítéletet hozni, mert szöknének a zsivány cigányok a sebtin csinált tömlöcökből!

Mint később kiderült, az emberevéssel megvádolt és elfogott kétszáz cigányt a környék falvainak nagyobb pajtáiban tartották fogva.

A szolgabíró bizalmasan fordult felénk, tenyerét dörzsölte miközben nyomatékosan kijelentette:

- Sikerült.

- Ah! - Idősebb Csitári Gergely jól lakhatott a hírrel, mert úgy dörzsölte a hasát, mint aki jót evett. - Ez a beszéd, komám. Kiírtjuk mind. Ír magig kiírtjuk!

- Nem rontja több cigány sehonnai a levegőt!

- Mikor áll fel a mészárszék?

- Holnapután.

Elképedtem az előttem megnyilatkozó heves cigánygyűlöleten. Másnap kiderült, hogy Hont összes lakójában ugyanaz a megvetés és gyűlölet tombolt. Ami alig pár óra múltán engem is megfertőzött.

Felénk a letelepült cigány etnikumba tartózókat más nemzetiekkel egyenrangúnak tartottuk. A parasztcsaládok valamelyest jól jártak, bevételüket kiegészítette a hozzájuk kiszórt cigány rajkók nevelésért járó állami fizetség. Gergely barátom szerint Hontban is több család foglalkozott a saját családjukból kiragadott cigány lelkekkel. A bajt új rendelet generálta, az állam az addig vállalt feladatát átadta a megyeszékeknek. Az előttem álló szolgabíró veséje sajnált minden forintot a cigányságra, már a szeméből kiolvastam mennyire megveti a fekete képűeket.

- Gyűlöljük őket. Rabolnak, fosztogatnak. Van elég bajunk! Ínségben élünk magunk is, pedig mi megtermeljük a sajátunkat. Ezek viszont mást se tudnak, mint elvenni a másét - magyarázta a szolgabíró. Zavaromban felálltam, lábam beleakadt a sámli lábába, és liszteszsákként dőltem a kiszáradt szúrós fűre. Olyan szerencsétlenül estem, hogy a vállam kiment a helyéről. Ügyetlenségem miatt a gyűlölködés azon az estén alábbhagyott. Gergely édesanyja, akit a férjura asszonyállatnak szólított, ecetes borogatást rakott a begyulladt vállamra. Másnap az állapotom rosszabbodott. Elhívták a környékbeli csontkovácsot.

Rendben is volna, hogy hozzáértő, az ember anatómiáját alaposan ismerő ember rakja helyére az elcsúszott csontokat. Velem másként történt.

A magas, jól megtermett középkorú férfi megfogta és szokatlan irányba tekerte a karomat. A fülemmel belül, a testemen belülről érkező ropogásokat hallottam. Rántott egy nagyot, amivel erőteljes kattanással visszacsúsztatta helyükre a testrészeimet. A művelet alatt a fájdalom közel eszemet vette. A szemem a megkönnyebbüléstől nedvesedett be. Szégyelltem ugyan, de nem volt mit tenni. Az ügyes csontkovácsnak köszönetet mondtam és megkérdeztem, hol tanulta a mesterségét.

- Apámtól - érkezett a kurta válasz.

- Apád is orvos?

Hallgatott. Megint megnéztem, mert a fizimiskáját már előzőleg is ismerősnek találtam. Nyugalma rám ragadt, a karomban maradt kín tovább enyhült, és hirtelen eszembe jutott hol láttam. Vasárnap a templomban, és furcsállottam is, hogy a szent mise alatt a családjával külön helyen ült, és legutolsóként úrvacsorázott, mintha a személye megvetés tárgyát képezné. A hívek nagy ívben kerülték, a gyerekeire rá se néztek, akárha járványos nyavalya lenne rajtuk. Kutattam a fejemben, hogy az egyház miért tarthat embereket tisztátalannak, annak ellenére, hogy értenek a gyógyításhoz?

- Hóhér vagyok - mondta ki helyettem.

Az előző fájdalom hatása tartott még bennem, de olyan erősen belenyilalt a karomban vagy a lelkemben, magam sem tudtam, mert közel álltam az ájuláshoz.

A hóhérok érintése tisztátalanná tesz. Mindennemű érintkezés velük dehonesztáló. Még a csupasz kézzel érintett hóhérpallos is megbecstelenít.

Beszennyeződtem!

Közel az őrület határán jártam, engesztelhetetlenül megharagudtam a vendéglátóimra. Hogyan tehették ezt velem? Beszennyeztek! A cigányok úgy mondták: egy ember piszka, bepiszkíthat mindannyiunkat.

Aztán másnap a hitványak állítása nagyobb bizonyítást nyert, mint amit önmagam feletti sajnálkozásomban feltételeztem.

Hiába mosdottam meg aznap háromszor. A kút csörlőjét teljes hosszra kiengedtem, hogy félvödörnyi vizet sikerüljön felhúznom. Este megmártóztam a lábszárig érő Ipolyban, hátha lemoshatom a rontást magamról, de az befészkelte magát a tudatomba, máig bérelt helyen időzik ott. Sosem szabadulhatok tőle...

Aztán másodnap megtudtam mitől fáj és mitől lesz szennyes az élet...