Itt a farsang, megáll a bál                                      B. Czakó Andrea

Öt év elteltével jelölt vissza. Szabadkozott.

Nem érdekeltek a kifogásai. Számtalan nyomos indokot el tudok képzelni, és mindegyiket elhiszem. Magamból indulok ki, szükségem van felmentő érvekre, különben összetörök az önvád súlya alatt. Neki is megadom az önbüntetéstől való felszabadulást.

Megérzem, hogy valami nagy baj történt vele. Mentőövként kapaszkodik belém, s mivel örök mentőöv vagyok, hagyom, hogy két kézzel markoljon meg. Fújtatva, sírva, fájva. 

Csak egy dolgot nem tudtam.

Ami a vízen úszik, az a napfényben feketén tükröződik, a holdfényben fehéren ragyog.

Olvasom siralmát. Fizikailag kétezer kilométer választ el tőle, de lélekben hozzám feszül, kéri, tartsam a gerincét, mert ő most erre képtelen. Egy pillanat erejéig hezitálok: van erőm tartani? Engem ki tart meg?

Mindig és mindenki szerint úgy állok, mint a cövek.

Hajótesthez csapódó hullám az elmémben szökő kérdés: valós vagy hamis kép ez rólam?

Nem tulajdonítok jelentőséget az Insta pörgetése közben felbukkanó Dionüszosz maszkoknak. Önvédő vakságomban igaznak vélem a bús és vidám arcokat, amelyek személyes fotókon merednek rám. Nem tudatosítom az oldalakon posztolt Isteni színjáték arzenált, sem a Youtube csatorna táncos videoklipjeit. Mindezeket kérés nélkül dobja fel a rendszer, jelezve, hogy figyelve vagyok, mindent tudnak rólam. A szokásaimat, az érdeklődési körömet, a napi ritmusomat. Jobban tudják, mennyi időt töltök szörfözéssel, olvasással, írással, cseteléssel, mint én. 

Ismerik az arcomat. 

A hullám újra a képembe spricceli a kérdést: valódi az arc, amit a technológia helyezett fel rám álcának, hogy a rendszerük fennmaradhasson?

Két chat között készítek egy bejegyzést az oldalamra. Örömködök, fényezem a helyzetemet, a termékemet, mintha Velence utcájára libbennék ki arany maskarában. Majd átváltok a hivatalos oldalról privátra, közben úgy dobom le magamról az aranydíszt, mintha mételyes béklyótól szabadulnék meg.

Tudatfelettim kérdezi: miért hagyod mérgezni magad? Mesterséges rendszerek leragasztották celluxszal a szárnyaidat. Műanyaggal fedték el a természetességedet.

Azt írja éjjel, hogy a tánc nem más, mint az élet maskarában, és a felesége nem táncolja tovább vele. Amit elhallgat, megérzem: öngyilkosságra gondol. Legutolsó találkozásunkkor irigylésre méltóan boldogoknak tűntek, mégis megcsalta a felesége. Számára az asszony kizárólagos volt. A házasságot 'te az enyém, én a tied' alapon gondolta.

Próbálom megérteni, de nem értem, mégis segítem az úszásban. Nem hagyhatom elmerülni, megfulladna.

Közben látom meg a fehér tükröződést a vízfelszínen. Az ő kudarca és a belém való támaszkodása szülte tükröződésben vizsgálom a házasságomat. Ragyog a holdfényben. Teljes.

Számban a megállapítás ízével alszom el.

De mi a hűtlenség? Genetikai meghibásodás, létfenntartó- életben tartó ösztön, túlélési stratégia, netán az abszolút bátorság, egy lökés kilépni valami rosszból, ellaposodottból? Az ördög vagy Isten hangja?

Hűséggel születni kell.

Néhány nap után a napfényben állva szembesülök a feketén tükröződő önmagammal. Akihez eddig szólt, az a régi énem. A szemével látom, ki voltam. 

Most hol van ez az én? 

Ki vagyok most? 

Sokréteg téglafal alá rejtőző valaki vagyok. Egy idegen. Egy vár vagyok, benne az elveszett, elrabolt, rabságba taszított igazvaló-lánnyal. 

Traumák és évek rakta súlyos jelmez alatt élek.

Árnyékból szőtt kezem a belém kapaszkodó kezéhez olvad. 

Némán fogadom el, ahogy segítségem viszonzásául kiszabadítja valódi önmagamat a világunk hamisan rám pakolt álcái alól.

Valódi és szabad vagyok.

Számomra véget ért a karnevál.