NYOMTATOTT SZÍV
Márk két okból autózott kétszázharminc kilométert: valakit meg akart találni, és ennek árán, hogy valamit elveszítsen.
Segélyhívó fény után kutatott a szántóföldre ereszkedő szürkületben. A háta mögött, ahol a víz-üzemű Hondát hagyta, a települést jelző táblán zölden világított a "Nyírbéltek" felirat. A tetején álló apró kollektor a látóhatárra hanyatló nap irányába fordult, begyűjtve az utolsó szikrákat.
Évek óta nem járt vidéken, speciális ruhában érkezett. A kosztaszító, baktérium- és vírusölő kezeslábas követte a fizikai állapotát. Könnyebbé vált, ha fulladt, hűtött, ha izzadt, melegített, ha fázott, de a kétségbeesésen nem tudott segíteni.
A talajon fura kisállatok keresték föld alatti járataikat. Noel hasonlóan kereste a helyes irányt a hirtelen megbillent világában. Előkapta zsebéből a tudósmobilját; a szimpla okoskészülék helyett használta, mivel csak a tudós csatlakozott a korlátlan világhálóhoz. Jól, tudta, a tömegek számára lebutított készülékek határt szabtak a tudásnak, lehetőségeknek. Fogta a mobilt és ráfókuszált az egyik vaksinak tűnő állatra: a kijelzőn megjelent a "földikutya" kifejezés. Miközben megnyújtott léptekkel a következő település felé gyalogolt, elolvasta a ritka jószágról talált információkat. Minden második szó után felnézett a képernyőről, hátha lát segélyjelzést.
Két kilométer megtétele után megbotlott. Megijesztette a feketeség. A fővárosban sosincs teljesen sötét. Itt fojtogatóan sűrűnek találta. Közelebb húzódott a világító aszfaltúthoz, de a fényszennyezés miatt úgy döntött, visszatér a búzatáblába. Az út melletti árkokról Noel jutott eszébe. Kutatótársa gyakran szidta a közúti mérnököket:
– Ne nevezze magát szakembernek, aki további veszélybe sodorja a balesetet szenvedőket az út menti árkokkal, fákkal! Miért nem övezheti az úttest két oldalát széles, sík, fák nélküli terület? Logikusabb és biztonságosabb lenne. Persze, értem, így gyorsabban hullik a férgese.
Noelnek mindenre volt legalább egy jobb megoldása.
– A fenébe, Noel! Hogy talállak meg? – siránkozott Márk hangosan a semmi közepén.
Mintha sóhajtott volna az alkonyat; lehelete az arcát érte. Megborzongott a kezeslábas alatt – ennek hatására az melegen simult a testére. Először viselte, kellemes illatcsíkot húzott maga után a levegőben. Legalább megérzik a vadak, és békén hagynak, gondolta.
Máris visszavágyott a biztonságos fővárosi lakásába, amit egy hónapban egyszer, a havi bevásárláskor hagyott el mindössze. A négy fal között otthonra leltek nála az egyszemélyes feladatok, az öndicsérő és önmarcangoló szavak, az ászkarákok, a bársony atkák és a keresztespókok. Magányán egyedül Noel enyhített.
Csakhogy Noel tegnap eltűnt.
Úgy volt, hogy este a GenWorddel játszanak. Együtt fejlesztették ki a térbeli PC-játékot. A tesztelésére készültek, mielőtt eladják a felső osztályba tartozó fiataloknak. Tizenegyig várt Noelre. Máskor üzenni szokott, ha közbejött valami. Nyugtalanul aludt el; érezte, valami történt a munkatársával és egyben barátjával. A várakozásból szorongás lett, a szorongásból félelem.
Hajnalban felöltözött. Háromszor indult el. Rettegett kilépni a házból. Az első két ruhájából csavarni lehetett a nedvességet. Lezuhanyozott, arra gondolt, Noel megint bajba került. Mellette a helye. Erőt vett magán és gyorsan, mielőtt a félsz megint leuralná, Noel lakására sietett. Anzsi halála után kapott tőle egy tartalék kulcsot. Az emlék összeszorította a torkát.
− Tessék! Ha kinyírnám magam, be tudsz jönni – nyújtotta át a kulcskártyát. Könnyek csillogtak az arcán. − Márk! Tedd meg értem, Anzsi mellé temess!
− Te bolond!
Attól kezdve minden este átcsalta magamhoz tesztelni az aznap készített programokat.
Csakhogy most Noel lakása üresen fogadta. Mindössze a nappali falára díszként kivetített arcképen mozgott Fehér Angéla szőke haja és szerelmet suttogó ajka, ám a másik falon hiányzott a róla készült plakát.
A laborba rohant, kutatótársát hátha ott találja. A beléptető rendszer kódot kért, ellenőrizte az íriszét, majd a belépési engedély jelszavát. Izzadó tenyérrel csörtetett be M&O Consel Group and T Company központi épületénben Noel laborjába. Hátborzongató, amit ott talált.
Arra kényszerült, hogy a mélyszegénységben élők világában bolyongjon Noel után kajtatva.
Zizzent a búzatábla.
Megdöbbentette milyen hangos tud lenni egy apró nesz a végtelen csendben.
Bénító zsibbadás lett úrrá a tagjain. Mozdulni sem tudott.
Ekkor a mindenki által elfeledett vidék földjén feltűnt egy árnyalak. Megugrott Márk pulzusa. Az ajka Noel nevét formázta, de ahogy az alak közeledett felé, inkább csendben maradt. Egy idegen ember alakja rajzolódott ki a csillagfényben.
Okos védőruhát visel, amilyen csak a jól megfizetett tudósoknak jár, állapította meg Márk.
– Azt hittem, önmagamba futok bele – hallatszott egy erős, vidám női hang az intelligens ruhából. – Helló! Mit kutatsz?
Ennyire egyszerű lenne a kommunikáció két ismeretlen között? Márk nem szokott szóba állni idegenekkel, noha az elmúlt öt év rohamos technológiai fejlődése és a vidék drasztikus lemaradása megkönnyítette a váratlan helyzetek kialakulását. A külső jegyek azonnal elárulták, ki melyik társadalmi rétegbe tartozik.
– Helló! – nyögte ki Márk. – E-e-egy eltűnt személyt keresek.
– Kértél segítséget a Rendvédelmi Technikai Csoporttól?
Márk világéletében félt a frappáns mondatoktól, de még jobban a frappáns mondatokat közlő személyektől.
– Nem – felelte kurtán.
Szeme előtt hullámzani kezdett a világ. Fuldokolva ült le a földre. Próbálta kizárni a nő jelenlétét, hogy tudatosan lélegezzen: "Levegőt hosszan be, és ugyanilyen tempóban ki. És újra…" Hallotta, ahogy a nő tudósmobilja diagnosztizálja a szociális szorongás kiváltotta pánikrohamot, tudósszlengben SzSz-nek vagy kétesznek nevezték. Gyakori problémává vált az emberek körében az utóbbi öt évben.
A lány lehuppant vele szemben a fűre, és Márk úgy érezte, szégyenre vetkőzteti.
– Bocs, hogy rád ijesztettem! Segítek! A barátnőm is kéteszes – közölte, és átvette az irányítást Márk légzésének üteme felett.
Tíz percbe telt, mire megnyugodott, és lélekben felöltözött.
– Ős Maja vagyok. Mitokondriumkutató – nyújtotta a kezét a lány.
Márk vonakodott elfogadni, de amint megragadta, jóleső érzés járta át a tagjait. Létezik pozitív PTSD? Töprengett, mert ez olyasmi lehet, mert egyúttal fáj is. Márpedig a kellemes tapasztalatok nem fájnak.
− Havas Márk. Téged is az MCGOC alkalmaz? – fordult a lány felé.
− Aha! Miért? Tudsz más fizetőképes cégről a Koponyák számára? – dobta vissza a kérdést Maja.
Márk vállat vont – gyakori szokás nála, védekező mechanizmus, mivel gyenge társalgó.
− Az eltűnt személy a barátom – közölte halkan. – Ő is Koponya.
− Így már értem, miért keresed egyedül. Ha gondolod, segítek. Éppen ráérek. De előtte áruld el: miért errefelé kutatsz a barátod után?
− Ide vezettek a nyomok – felelte. – Guth Noel, biomedicina-kutató. A Print 4D Medic tökélyre fejlesztője. Ő nyerte tavaly az ExVive 4D Tissues Application díjat.
− Azta! Ő fertőzte meg az AI-t! Volt, nincs mesterséges intelligencia! A haverod a Koponyák királya! – hüledezett Maja. – És te? Mivel lehettél középosztálybeli?
− Jelenleg programozó mechatronikusként és szoftverfejlesztőként fizetnek. Ők – nyomta meg az utolsó szót, és közben felnézett az égre.
− Hány éves korodban szűrtek ki? − faggatta tovább Maja.
Márk zavartan tanulmányozta a lány arcát. Erről még Noellel sem beszéltek. Viszont Maja az egykori megtört önmagamra emlékeztette, ezért válaszolt neki.
− A második nagy szűrésen, kétezerhuszonhétben vettek el a családomtól. Tizenkilenc éves voltam – mondta ki először életében a visszavonhatatlan tényt. Az igazság rádermedt a szájára.
− Engem a harmadikon szűrtek ki. Tizenhét voltam – mondta Maja. − Fizettek érted? – kérdezte óvatosan.
− A húgomnak kértem szívműtétet kárpótlásul magamért.
− Értem új szemet ajánlottak a vak nővéremnek. Azt már nem tudom, hogy megkapta-e.
Ültek és bólogattak. Az elfojtott érzések súlya megfékezi a fájdalom kimondását. Márk sokat gondolkodott azon, ha nem fizettek volna érte a húga meggyógyításával, miként állna bosszút amiért örökre elszakították a családjától.
Egy rossz család is jobb, mint a semmilyen, de az enyém jó volt, motyogta.
Maja megelégelte a kesergést. A térdére csapott, és felállt.
− Ez itt maga a nyomor – mutatott a fekete vidékre. − Ahol pénz van, a fejlődés exponenciális. Penészleken és környékén viszont elképesztő a nincstelenség!
− Nem értem, mi keresnivalója lehet erre Noelnek – ingatta a fejét Márk.
− Lehet, hogy a barátod nem szorul segítségre, önként jött erre a vidékre.
− Végül is nem jelzett a segélyhívója. Azt hiszem, valakit követett ide.
− Elárulod a nyomot?
Márk hezitált.
− Megértelek – szólt Maja. – Nem ismerjük egymást. A Koponyák nem bízhatnak másokban, csak magukban. Ha valaki elárul bennünket, elszegényedünk. Legrosszabb esetben Ők mészároltatnak le, mivel sokat tudunk Róluk – mutatott a csillagos égre, mintha istenekről beszélne. – A nevem kötelez. Őstudással bíró embereket kutatok fel. Megkeresem a régiek leszármazottjait, és a mitokondrium segítségével hologramlényként feltámasztom őket annyi időre, amíg be nem gyűjtöm a tudásukat.
Márk hallomásból ismerte Maja nevét és munkáját, de a nevéhez eddig nem kötött arcot. Vajon a lány tudja, hogy a rezsim a Maja és hasonlók által összeszedett információk nyomán számoltatja el a rendszer ellen fellépőket hetedíziglen? Bár ez a felső osztály harca volt, ezért Márkot különösebben nem izgatta miként ritkítják egymást a rich-ek. Az alsó osztálytól pedig már nincs mit elvenni.
– Ezen a vidéken találtál nagy tudású embert? – kérdezte a lányt.
– Aha! Penészleken élt egy asszony a település szélén magasodó dombon, akiről a kortársai azt beszélték, mindent tudott.
– Hú! Mindent? – adott hangot a meglepődésének Márk. Csak a tudatlan ember hisz a mindentudásban, míg a tudó minél többet tanul, annál tudatlanabbnak érzi magát, gondolta. Noellel ezért hittük magunkat hülyének.
– Mi a minden? – kérdezett vissza Maja. − A minden lófasz, semmi. Töltelék duma.
– Hát, ja. Mikor élt a nő?
– Kilencszáz-tizenhéttől hetvenhétig. Kondás banyának hívták a gonosz nyelvűek. Radarként pásztázta a környéket. A perspektivikus látásmódot magas fokon űzte. Nem volt nehéz dolga. Akkoriban a lakosok kilencven százalékát analfabéták tették ki. Akinek volt egy kis gógyija, az azt is elitta az itteni pancsolt szesszel. Ma ugyanolyan mélyszegénységben élnek a helyiek, mint akkor.
– Megtaláltad Kondás banya mitokondrium-hordozóját? – élénkült fel Márk.
– Egy napja vallatom a hologramját – felelte büszke mosollyal Maja.
– Képes kérdésekre válaszolni? –tudakolta Márk. – Esetleg elvinnél hozzá?
– Igen és igen. Látod, mondtam, hogy tudok segíteni – lelkesedett a lány.
A rövid út megtétele alatt panaszkodtak a világra, amiben élni kényszerültek. Márk úgy érezte, kimondásuk könnyített a vesztség feletti fájdalmunk elviselésén.
– Ezek az új törvények, amiket nyilván a gazdagok igényeire szabva hoztak a rich-fejek, adnak csekély jót is. Például kérvényezhettem a home office-t a szociális szorongásom miatt. Másnap az ország leggazdagabb cége felszerelte a legmodernebb technikával a nappalimat – mesélte Márk. A középosztályt alkotó Koponyák sorsa mesébe illőnek tűnik az alsó osztály szemében.
Kétezer-harminckettőre a középosztály alkotta a legvékonyabb társadalmi réteget. A mélyinfláció előtt ez volt a legszélesebb. Huszonnégyben egyik napról a másikra emberek tömegei szegényedtek el. Egyetlen dologgal lehet kiemelkedni: ésszel. A felső osztály tagjai megfizetik az okos embereket a saját jóllétük érdekében. Összeharácsolt vagyonukhoz képest persze alig.
Aztán huszonötre a három társadalmi osztály élesen szétvált.
– Hazugság az éjjel foszforeszkáló út – morfondírozott Maja. − Ugyan bejutni rajta a leszakadt településekre, de bent már nincs fejlesztés. A vidék magára maradt. Majd meglátod, a megrekedt fejlődés miatt úgy tűnik, mintha megállt volna az idő.
– A múltkor a kezembe kerültek a szegények tankönyvei. Gyengébbek, mint a régi SNI-s tankönyvek.
– A buta ember nem kérdez, nem küzd. A szegénység szemérmes. Örülök, hogy okosnak születtem – jegyezte meg Maja.
Ismét Márkba nyilallt Noel hiánya. Eszébe jutott egy korábbi beszélgetésük. A rezsim az etikai kérdésekbe bizonyos fokig látott bele mindössze. A tagok értelmi képességét meghaladta a Koponyák munkájának és gondolkodásmódjának megértése. Amikor Márk feltette a kérdést Noelnek, miért engedte piacra dobni az általa kifejlesztett szerv- és művégtagnyomtatót, cinkos mosollyal felelte:
– A szegényekért.
– Nem értelek. Hiszen a gazdagok járnak jól vele, ők tudják megfizetni – érvelt Márk.
– Pontosan. De ezzel a szegények megmenekülnek a szervdonor-kötelezettség alól. Így végre az alsó világ orvosai a szegények gyógyítására használhatják fel a felszabadult szerveket.
Márk tudni akarta Maja véleményét a szervnyomtatásról, mielőtt beavatná Noel ügyébe. Úgyhogy rákérdezett.
– Atyavilág! – kiáltott fel Maja. − Thanos meggyőződését osztom. Akiben meghibásodott egy szerv, vagy elveszített egy végtagot, annak ez a sorsa. Haljon meg, ha így járt, mert ez rendeltetett számára! Ha mégis elfogadja a mesterséges szervet, akkor pokolra jut.
Ennek a nőnek az agyára ment a boszorkánykodás, bosszankodott Márk.
– Jesszus! Konzerváltattad az agyadat? – akadt ki.
– Nocsak! A kis kéteszes nem is olyan para, ha dühös! – csúfolódott a lány. – Na, kapd elő a táskádból azt a nyomravezető valamit, és menjünk, mutassuk meg Kondás banyának!
Márknak töredékes fogalma volt arról, mibe keveredett Noel. A laborban az új 4D-s nyomtató mellett egy fotót és egy aláfirkantott nevet talált. Addig azt sem tudta, hogy létezik Penészlek nevű település Magyarországon, amivel nem volt egyedül, mert amikor utánanézett, talált egy drámát a faluról beszédes címmel: A térképen nem található.
Majával felmentek a dombra, amelyen az a bizonyos elhagyatott ház állt. Bár az állt szót túlzásnak találta Márk. A megrepedt és leomlott falak egymást támasztották. A megrogyott zsindely félrecsapott kalapként meredt az égre. Árnyéka hűvöséből halk beszédhang hallatszott.
Bent a vibráló hologram ontotta az emlékeket, amit egy felvételre kialakított, gigantikus memóriájú laptop azonnal továbbított a központi Mindentudás Egyeteme felhőbe.
Maja megállította a felvételt. Ettől a hologram, mintha megérezte volna a figyelem hiányát, elhallgatott. Hátborzongató volt, ahogy az ezer ránccal barázdált arc Márk és Maja felé fordult, és megkérdezte: − Mi a ménykűt akartok?
– Mutasd meg neki! – utasította Márkot a lány. Fél vállával a "lény" felé bökött. – Csak nyugodtan. Lélegezz nyugodtan! – biztatta, mivel észrevette, hogy a szó és a levegő is benn rekedt Márk torkában.
A kezeslábas nyirkos tapadta a fiú hátára.
– Kérlek! Segíts! – remegett a hangja. Elővette a fényképet, rajta egy fiatal nővel. Öltözetéből és a fotó minőségéből ítélve az ezerkilencszáz-ötvenes években készülhetett. – Felismered? – kérdezte Kondás banyától.
A fotót beletartotta a lebegő fénytestbe. Elfogta az undor, ahogy belenyúltam a banyába.
– Ááá! – kárált az. – Gyilkos! Gyilkos! Vidd innen!
Márk elkapta a kezét. A fotó a padlóra esett.
– Szívtelen! Kegyetlen! Jaj annak, akire megorrol! – harsogta tovább a banya.
– Pontosítanád, kiről beszélsz? – kérte Maja.
– Papp Bözsiről, a hidegvérű sorozatgyilkosról – kapták a választ.
Maja azonnal bepötyögte a hallott nevet a tudósmobilba. Márk felé mutatta a találatokat.
"Holhos Jánosné, a nikotinos gyilkos" – olvasta.
Sietve megköszönték a segítséget. Maja újraindította az emlékezőprogramot és a felvételt. Az ismét a múltba szakadt hologramlény nem érzékelte tovább őket.
– Mi köze van Noelnek a nikotinos gyilkoshoz?
– Kiderítjük – vágta rá Maja.
Egymás mellett mentek le a dombról. A válluk egymást súrolta. Közben Papp Erzsébetről szóló cikkeket tanulmányoztak.
– Először egy ötéves kislányon próbálta ki a nikotin hatását, mielőtt megmérgezte a férjét – borzongott Maja. – Képes volt a kapun kívülre terelni a gyermeket, hogy ne az ő portáján haljon meg.
– Hú! Létezhet ekkora közöny? – szörnyülködött Márk.
– A nagyanyám Perecesen nőtt fel. Akár ő is lehetett volna az az ötéves kislány, aki a kísérleti alanya volt! – fakadt ki Maja. – Álljunk meg! Ezt muszáj feldolgoznom.
Míg Maja szusszant, Márk tovább olvasott: Rostál Istvánné 1957 és 1959 között bizonyítottan négy embert ölt meg az akkoriban permetezőszerként használt folyékony nikotinnal, amiből egy üveggel a testvérével vetetett Hodászon, mivel a nővérének volt jogosultsága permetezőszert vásárolni. Holhos János a második férje volt, aki elhagyta Papp Erzsébetet, amikoris rájött, hogy a felesége őt is meg akarta ölni. Ám a fiatal nő azután sem állt le. Előre kitervelten, békülést színlelve alkoholba kevert nikotinnal mérgezte meg az egyik, róla pletykákat terjesztő falubeli asszonyt, majd az örökösödés miatt a saját nővérét Nyírbátorban.
– A férjével Lillafüreden végzett – jegyezte meg hangosan.
Maja felocsúdott.
− Basszus! – kapott a fejéhez a lány. − Tegnap történt egy szokatlan eset a faluban. Egy nő összeesett az utca közepén, és azonnal meghalt. A szegények orvosa szerint alkoholmérgezésben, amit senki sem értett, mivelhogy absztinens volt.
− Tudod, melyik ház előtt történt?
Ugyanarra gondoltak.
− Igen. Remélem, kivilágosodik, mire odaérünk. Menjünk!
Márk próbált rájönni Noel, Papp Erzsi és a haláleset kapcsolatára. Noel astrocita-stimulálót szedett az utóbbi két hétben. Szerrel nyomta el az alvásigényét, ami az agyában lebénította a fáradtságért felelős csillagsejteket. Így megállás nélkül tudott dolgozni az új projekten, amelybe Márkot nem vonta be, amint az kiderült Márk számára a laborban. Noel egy áttörést hozó 4D-s nyomtatót hozott létre. Márk sejtése szerint Noelnek sikerült beüzemelnie a készüléket, és a próba okozta az eltűnését.
A nap felkapaszkodott az égbolt harmadára.
A Penészlekre vezető út kanyarulatba torkollt. Jobb oldalt százéves ház árválkodott. A magas úttestről balra rá lehetett látni egy hosszú parasztházra és a mögötte sorakozó melléképületekre. Tehenek bőgtek bele a kora reggelbe. A szél felkapta, majd elvitte a fülünk mellett a generátorral hajtott fejőgépek hangját.
Kanyar kanyart követett, mire a tegnap meghalt asszony háza elé értek, amelynek ablakai az iskolára néztek. Lila fény derengett ki belőlük az utcára.
Mindkét épületen látszott, a mélyinfláció előtt felújították, modernizálták őket. A tetőkön kormos négyzetek mutatták a kigyulladt napkollektorok helyét. Az iskolaépület egykori tervezője kevés időt szánt az ergonómia kialakítására, és a kész mű kinézetéből ítélve a kommunizmus kezdetén tervezte. Földszintes, keskeny ablakok, beton, fém, mintha egy ember sértődötten, az arcát elrejtve elfordulna a világtól. Márk kereste az épület elejét, de minden oldalról úgy tűnt, csak hátulja van. Az udvaron, a betonból épült színpad falán foltokban lógtak az élénk színű festékkel készült gyermekrajzok, akár a felszakadt bőr. Festett olcsó növényi festékekkel próbálták megőrizni régi szépségüket, fakó pacákkal tarkították a képeket.
Egy nehéz csontozatú nő érkezett az iskola elé. Csörgő kulcscsomójáról kiválasztotta a kapuzárba illő kulcsot, elfordította, majd szélesre tárta az ajtót, és azután a kétszárnyú vaskaput. Észrevette, hogy figyelik.
– Jó napot! – köszönt oda Márknak és Majának mély hangon. Sima szája elfogadást mutatott, de szomorú vonások keretezték. – Önök is a falu alatt rejtőző földgázlelőhely miatt érkeztek? – kérdezte.
"Önök is". Az "is" szó megszédítette Márkot. Remény, öröm, Noel, ujjongott magában.
Összenéztek Majával.
– Igen – vágták rá. – Csatlakozni szeretnénk a kollégánkhoz. Meg tudná mutatni, hol szállt meg?
– A fiatalember tegnap este elutazott. Nem értesítette önöket?
– Úgy volt, itt vár meg bennünket – rögtönzött Maja. – Engedje meg, hogy bemutatkozzunk. Ős Maja vagyok, a munkatársam Havas Márk.
– Nagy Amália, az iskola igazgatója – fogott kezet velük a nő, majd a viseltes ruháján lógó kopott táskából kivett egy doboz házi dohányból sodort cigarettát. Feléjük kínálta, és miután visszautasították, rágyújtott. − Elnyomja az éhséget − szabadkozott. − Sajnos a gyerekeknek nem adhatok. Varázsolni nem tudok. Üres gyomorral, fázva nem lehet figyelni, se tanítani.
– Sajnáljuk.
– Az egyetlen, amit tehetek, hogy a legeszesebbeknek átadom a tudásom legjavát, és reménykedem, majd az egyik szűrésen lehetőséget nyernek és feljutnak a középosztályba. – mondta benedvesedett a szemmel. – Örülök, hogy maguknak sikerült.
Márknak eszébe jutott, hogy Anzsit erről a vidékről, a közeli Terem községből emelték ki. Ezt a temetésén tudta meg. Noel elhunyt kedvesét összefüggéseket látó és azonnal kalkulálni tudó agya miatt alkalmazta a MCGOC. A recept ugyanaz volt: a szegény gyerekeket és a fiatalokat évente komplex szűrésre kötelezték. Így találtak rá Fehér Angélára tizenöt éves korában. Elvették a szüleitől, és egy fejlesztő központba zárták. Anzsi az elmúlt háromezer évnyi történelem politikai bűneseteinek újbóli elemzésével foglalkozott.
– Segítene nekünk? – lépett tovább Maja. Márknak egyre jobban imponált a lány gyakorlatiassága, és bátrabbá tette a közelsége. – Szeretnénk megnézni tudóstársunk szállását. Talán hátrahagyott valamit a számunkra.
– Hogyne! Csak egy percet várjanak, amíg megérkezik a helyettesem.
– Természetesen. Addig mondana valamit a tegnapi halálesetről?
Az igazgatónő szeme idegesen villant.
– Látott valamit? – kérdezett rá Maja. – Közúton történt az eset, bizonyára kijöttek a rendvédelmi szervektől. Önt is kikérdezték?
– Igen. Láttam egy idegen, fiatal szőke nőt bemenni Annához, de nem láttam távozni. Nagy volt a felfordulás az utcán. A gyerekek kint voltak az udvaron, amikor szegény Anna összeesett és meghalt. Rájuk figyeltem. Ennyit tudok mondani.
– Köszönjük.
Megérkezett a helyettes. Az igazgatónő elkísérte kettejüket Noel szállására, azután visszament az iskolába.
A szállásadó nyitotta a bérelt szobát, mondta, nemrég takarított. A helyiségben már semmi sem utalt Noel jelenlétére.
Leültek az ágy szélére.
– Elakadtunk – csüggedt el Márk.
– Olyan nincs – ellenkezett Maja. − A dolgok sosem feneklenek meg, esetleg az időzítés rossz.
Márk gondolatai Majára terelődtek, ahogy a közös nyomozás során egymásba gabalyodtak, azt különösnek találta. Hirtelen megborzongott annak ellenére, hogy ismerős nesz ütötte meg a fülét.
– Hát te? – lépett be váratlanul a nyitott erkélyajtón Noel.
‒ Baszki! ‒ lőtt ki vektorként Márk ijedelme, majd dühbe fordult: – A frászt hoztad rám! Most és azzal, hogy leléptél, és most meg úgy teszel, mintha minden oké lenne! Baszd meg! Baszd meg! – kiáltotta Noelre vádlóan.
Noel nem foglalkozott Márkkal. Maját vette szemügyre. Bemutatkoztak egymásnak Márkot figyelmen kívül hagyva.
– Ne haragudj, Maja! Szeretnék négyszemközt beszélni Noellel ‒ szólt közbe Márk.
– Megértem – mondta Maja, és kiment az erkélyre.
Márk behajtotta az ajtót mögötte.
– Kezdem – fogott hozzá Noel. – Ülj le!
Utasító stílusa miatt rángatóztak Márk idegei, de engedelmeskedett.
– Anzsival gyereket akartunk. Mindenféle vizsgálatokat csináltattunk. Megvolt a genetikai kódja és még ezer dolog, ami szükséges, hogy a folyékony kristályos elasztomerekkel…– szünetet tartott. Márk félni kezdett a következő mondattól. A keze pattogott a térdén. Tudta, hogy Noel szavai élesek és bordók lesznek, és akkor Noel kimondta: − Kinyomtattam Anzsit!
Elhangzott egy, az univerzumot megrengető tény. A holdraszállás semmi ehhez képest. De az egyszerű földi lét síkján minden ugyanolyan maradt, mint Noel kijelentése előtt volt. Sőt, az embernyomtatás után ugyanúgy csicseregtek a madarak, zümmögtek a legyek, csikordult a székláb, mint előtte.
De ők ketten pontosan tudták, ez mit jelent. Száz éjszakát beszéltek át róla.
– Te szerencsétlen! Mit tettél!
– Istent játszottam – ismerte be Noel.
– Megfogadtad, hogy sohasem fogsz halottakat nyomtatni! – esett neki Márk. − Óriási a kockázat. Pontatlan elemzés esetén módosul a fájl. A végeredmény bőr- és vérmassza lesz. Vagy mutálódik az egyén. Netán megőrül.
– Anzsi gyönyörűen sikerült. Az utolsó porcikájáig Fehér Angéla! Értsd meg, minden megvolt hozzá, hogy kinyomtassam, és ismét együtt lehessünk!
Márknak eszébe jutott a gyászidőszak. Megkeserítette a reggeli kávét, az ebédet, és megkívánta a bódító szereket. Emlékezett a félelem hidegére, ahogy a kórház folyosóján ülve várta, hogy kimossák Noel gyomrát.
– Most hol van Anzsi?
– Megint eltűnt.
– Mi történt?
– Nem tudom.
Ez a két szó aligha hangzott el Noeltől. Imposztor-szindrómában szenvedett. Rettegett attól, ha egyszer hibázni fog, az egész világ rájön, kevesebb, mint amennyinek hiszik. Csakhogy ez a felfogása képezte benne a hajtóerőt. Folyamatosan bizonyítani akart. Ennek köszönhetően volt képes istent játszani.
– Utálsz? – tapogatózott Noel.
– Azt mondtad, az embereknek az igazi arcuk feléd két esetben mutatkoznak meg: ha elbuksz, vagy ha valamit győzelemre viszel. Veled örültem a sikereidnek. Most, ha kell, veled szakadok bele a kudarcodba.
– Kösz, Márk! Hibáztam. Figyelmetlen voltam. Anzsi éjjel osont ki a lakásból. Minden vacsora előtt átitattam előhívó vegyszerrel a kinyomtatott, életnagyságú fali képét, aminek a hatására valódi emberként lépett le a falról. Megvacsoráztunk, szeretkeztünk, reggeli után pedig minden alkalommal befektettem a visszahívó folyadékkal teli kádba, majd a plakáttá vált szerelmemet ismét kitettem a falra.
– Te beteg vagy! ‒ borzadt el Márk. ‒ Viszont így már világos, miért láttam Anzsi képén mindig más-más arckifejezést a nappalid falán, ha átmentem hozzád. Nem értettem, miért szereted a vicsorgó, fuldokoló vagy lehunyt szemű arcát.
Márk számára a módosult kép nem adott okot gyanakvásra, mivel Noel háza tele volt újszerű tárgyakkal, eszközökkel, amelyek idomultak a környezetükhöz. A falak, a bútorok külső hatásra alakváltozással reagáltak. Ha a lakás szobahőmérséklete tizennyolc fok alá esett, a hőreaktív polimerekből álló belső burkolat elkezdett hőt termelni. Az asztal széle lekerekedett, ha élőlényt érzékelt a közelben. Noel titkon élt azokkal a kényelemi funkciókkal, amelyeket a Koponyák megteremtettek a felső osztály számára.
– Elvitte a tudósmobilomat – folytatta Noel. – Ennek köszönhetően akadtam a nyomára. Csakhogy valami történt. Amikor ezen a településen rátaláltam, külsőre ugyanaz volt, de belül valaki mássá alakult át. Nem tudta, ki vagyok. A férjét kereste. Feltúrta a szobát, és amikor kimentem a mosdóba, lelépett.
– A férjét kereste? – csodálkozott Márk.
– Igen. "Hol bújtatod Rostált, azt az iszákos barmot?", ezt hajtogatta – utánozta Anzsi hangját.
– Hogy mondtad?
– Rostál. Azt is mondta, megöli Pistát.
– Maja! – kiáltott Márk.
– Valami baj van? – rontott be a lány.
– Hatalmas! Nyomon vagyok!
Innentől minden szó súllyal bírt. Márk vázolta a helyzetet, majd Noelnek szegezte a kérdést:
– Emlékszel a halottkém jelentésére Anzsi testéről?
– Persze. A saját bőrszínétől elütő bőrfelületre gondolsz a mellkasán?
– Aha. Két kérdésem van – bújt a nyomozó szerepébe Márk. – Tudjuk, hogy Anzsinál a munka és a hobbi megegyezett. Megszállottan nyomozott régi bűncselekmények után. Valószínűleg a halálos kimenetelű balesetét pont ez okozta. Mi vagy ki után kutatott a halála előtt? A másik kérdésem, hozzáférhetett az új 4D-s nyomtatódhoz?
– Megmutattam neki a készüléket. Lelkes voltam. Sajnálom – szabadkozott Noel. – Pontosan emlékszem, akkoriban egy sorozatgyilkos nő keltette fel az érdeklődését. Valami nikotinos gyilkos…
Heves párbeszédbe fogtak. Maja fűzte egybe a beszélgetésszálakat:
‒ Azt hiszem, Anzsi kihasználta, hogy Noel képes szerveket nyomtatni.
Közösen konstruáltak: Anzsi megszerezte Papp Bözsi ujjlenyomatát és fejkendőjét a nyomozati anyagok archívumából. A munkája során hozzáférhetett. A fejkendőn talált hajszálakat, amiből kinyerhette a gyilkos nő DNS-ét.
– Anzsi tudni akarta, mi lakozik a hidegvérű sorozatgyilkosok szívében – magyarázta Noel. – Egy módszeren dolgozott. A szív negyvenezer memóriasejtjéhez próbált hozzáférni, és információt nyerni belőlük. Úgy gondolta, a szív memóriahálózata a felsőbb, isteni énhez kapcsolódik.
– Lehetségesnek tartod, hogy Anzsi kinyomtatta Bözsi szívét? – kérdezte Márk. Noel bólintott. – Akkor azért, hogy titokban tartsa a szívet, síkelő folyadékba mártotta, amitől a szerv lap vékonyságúvá alakult, és ezt a bőrszínű matricát a saját testére ragasztotta. Ez volt a bőrelváltozás a mellkasán.
A régi mondás beigazolódása, miszerint a szerelem vak, Noelből kiszívta az erőt.
– Hogyan tovább? – kérdezte elkínzott hangon.
– Ha szabad szólnom – jelentkezett Maja –, induljunk Lillafüredre, de előtte menjünk át Nyírbátoron. A gyilkosságok helyszínein talán megtaláljuk Anzsit. Illetve ő már nem Anzsi. Aktiválódtak benne a Papp Erzsébet emlékeit tartalmazó memóriapolimerek.
Noel a két tenyerébe temette az arcát a végzetes felismerés elől.
Nyírbéltek alatt Márk kiszállt Noel autójából, Majával ment tovább a Hondával. Nyírbátorban bevitte őket a főút a városközpontba egy akkora körforgalomhoz, aminek a közepén ligetes park terült el. Innen nem látszottak a térképen jelzett középköri történelmi épületek. A parkban gyerekcsoport sétálgatott a szeptemberi melegben és elrabolt szabadsággal a szívükben.
– Állj! Ott van! – kiáltott Noel a kihangosított mobilból.
Anzsi a park egyik padján ült, és egy óvodás korú, sovány, puffadt hasú kislányt cirógatott.
Leparkoltak. Noel átült a Hondába.
– Szükség van egy hívószóra, amivel az eltávozott lélek csatlakozni tud a kinyomtatott testhez. Anzsié a csecsemő volt – mondta Noel a jelenettől elérzékenyülve.
– Nagyon sajnálom ‒ vigasztalta Márk.
Ekkor Anzsi letette a kislányt a földre, és ostoba grimasszal elvonult a park túlsó felébe. A kislány szőke feje előre hanyatlott, majd a teste úgy csuklott össze, akár a levegőt vesztett harmonika.
Az óvónő és a többi gyerek egyszerre visított fel.
Ők Anzsit figyelték. Arcán kaján vigyor terült el. Noel jól látta.
– Semmisítsd meg! – kérte Márk.
– Nem.
– Ő nem Anzsi! Csak egy mesterséges lény!
– Adjunk neki még egy esélyt!
– Megölt két embert! – figyelmeztette Márk. – Egyáltalán honnan szerzett folyékony nikotint?
– Rátermett, okos nő. Valószínűleg előállította.
– Noel! Hallod, amit mondasz? Létrehoztál egy gyilkológépet.
– Csak egy utolsó találkozást engedj meg! – könyörgött.
Noel kiszállt az autóból. Óvatosan közelített a kinyomtatott nő felé a zokogó, sikoltozó emberekkel teli parkon át.
– Pista! Mi a frászt akarsz? – rikácsolta Anzsiból Bözsi. – Idáig bűzlesz a piától! Adok majd én neked!
Noel felvette a férj szerepét.
– Ne haragudj, asszonykám! Béküljünk ki! Elviszlek vacsorázni!
Noel karon fogva vezette Anzsit az autóhoz. Maja és Márk követték őket az étterem parkolójába. Kintről be lehetett látni a teli üveg vendéglőrészbe. Mintha színes némafilmet néztek volna remegő gyomorral: Rendeltek. A pincér szervírozta az italokat. Amikor távozott az asztaltól, Noel úgy tett, mint akinek leköti a figyelmét az utcakép. Lehetőséget kínált Anzsinak Papp Bözsiként cselekedni. Hagyta, hogy folyékony nikotint öntsön az alkoholmentes sörbe.
Noel a szájához emelte a poharat.
A pillanat eltöredezett félelemre, Noel halálvágyára, Márk rettegésére: a barátja megteszi…, másodszor is megkísérli megölni magát.
Márk feltépte a kocsiajtót, berontott az étterembe, és Noel kezéből kitépte a méregpoharat.
*
Két hónap múlva
‒ Papp Bözsi olyan volt, mint akinél meghibásodott az a sorozatgyártó szerkezet, amit születésnek hívunk ‒ magyarázta Márk. ‒ Egy lényeges elem kimaradt belőle. Üres szívvel született.
A nyomozás során találkoztak egy idős asszonnyal, aki fiatalkorában részt vett a sorozatgyilkos Penészleken tartott nyílt tárgyalásán. A bíró megengedte Bözsinek a halálbüntetés kihirdetése után, hogy elköszönjön a szüleitől, még utoljára szóljon hozzájuk. Azt mondta az anyjának: a te bűnöd, nem tanítottál nekem semmit. Bözsi szülei szégyenükben többé nem ültek ki a házuk előtti kispadra, visszahúzódva gyászolták a két lányukat, a gyilkost és az áldozatot.
‒ Tudom, nem rendelkezett a felsőbb énjét működtető memóriasejtekkel ‒ mondta keserűen Noel Márk kijelentésére reflektálva.
– A protézis az ingerek hatására módosítja az alakját. A PC-játékoknál a 4D-ben kinyomtatott elemek is képesek módosítani az alakjukat. Minél különbözőbb anyagokat keverünk össze, annál összetettebb formákat hozunk létre. Vagyis ami előny, az hátrány is egyben – magyarázta tovább Márk a kutatótársa laborjában.
Anzsi második halála léket vágott Noel lelkén. Minden rá emlékeztető tárgyat bedarált. Gyilkossá változott szerelmét először plakáttá alakította, majd megkérte Márkot, égesse el. Mialatt lángolt, boszorkányok lelkét érezték táncolni a tűz körül.
– Egyetlen rossz gondolat, és máris torz a módosulás – vette tudomásul Noel. – Ahhoz, hogy pozitív és morális külső hatásra módosuljon a kinyomtatott eszköz vagy lény, hatalmas önfegyelemmel és egyéni felelősségvállalással teli világ szükséges. És már tudom, hogyan hozzunk létre új világot!
Noelnek mindenre volt egy másik megoldása.
– Ne feledkezz meg a felső és az alsó osztály tagjairól! – figyelmeztette Márk.
– Mindenkire gondoltam. A felsők hiába gyűjtik be ezer módon a tudást, bennünket és másokat kiszipolyozva, tőlünk soha nem lesznek okosabbak. Nélkülünk nem tudják fenntartani az ultrafejlett életvitelüket.
– Mit akarsz ezzel mondani? – gyanakodott Márk.
– Ha a középosztályból mind meghalunk, egységessé válik a nép.
Márk ellenállt, nem hagyhatta, hogy a szavak körbefonják Noelt.
– Két meghiúsult öngyilkosság után sem értetted meg, dolgod van még! Élned kell!
– De olyan egyszerű lenne! – kiáltott fel Noel. – Egy vírus, ami csak a középosztály tagjaira halálos. És vége! Ha mi megszűnünk létezni, a felsőbb osztály felbomlik. Az energiaforrások leállnak. Összeomlik az államapparátus, a pénzrendszer. Többé nem férnek hozzá a vagyonhoz. A személyiségazonosító rendszer leállásával nem lesz igazolható a kilétük. Tanult tehetetlenségük miatt másfél hét alatt éhen halnak.
Márk értette Noelt. Egy lelkileg kiégett ember vázolta a jövőt, egyetlen megoldásnak az önfeláldozást találta. Az érzései miatt a tenger fenekén érezte magát, csakhogy Márk életében először felliftezett a századik emeletre, a tetőteraszra Majával! Végre élt!
– Igazat adok neked abban, ha a középosztály megszűnik, a felső kihal, és az alsó osztály esélyt kap – foglaltam össze a lényeget Márk. – Az ötletedre a korábbi énem rávágná, csináljuk. De a mai nem.
– Folytatni akarod ezt a rákfene életet? – mutatott undorral Noel az ablakból eléjük táruló fővárosi hi-tech panorámára.
– Természetesen nem akarom ezt tovább. A halállal viszont csak rombolnánk. Te mondtad, okosabbak vagyunk, mint a felsők. Mostantól használjuk a magunk javára!
Noel feje kezdett kitisztulni.
– Legyen a jobb megoldás most tiéd – mondta, és belekapaszkodott Márk vállába.
– Kétféle ember létezik – kezdte Márk. – A pusztító és az építő. Mi mindkettő vagyunk. Olyan építők, akik tudják, mit pusztítsanak el ahhoz, hogy új és jobb világot tudjanak építeni.
írta: Bíró-Czakó Andrea
2023. október /2025.február 17./
